Fénysebek

​a kancsal fénykikerüli a kezem –árnyékom befelé,a csontomra vetül
(2026

a tér lélegzetttest nélkül,mint imaszáj nélkül
fény feltámadás nélkül,csak fény-ígéret —egy érintés, amely nem találtbőrt, hogy felébressze
egy lélek körözöttaz idő pereme fölött,mint egy angyal,aki elfelejtette a nevéta zuhanásban
hogyan gyászolod azt,ami alakot sem öltött?
a csendtemplom volt —most kővisszhang nélkül

van egy fénykép,húsz év sárga pora ül rajta
két test,amely még nem értette, hogy minden ölelés ideiglenes
mint két pohár,amely egymáshoz koccant,és megrepedt,az volt a mi jelenünk
ma már csak a helyedet nézem —ahogy a falon a levett képvilágosabb foltja marad
az az ember, aki akkormelletted állt,már nem lakik itt –...

azt hitted, a kő némaság,hogy a felszínnem őriz semmit
de van egy pillanat,amikor a tinta ráfröccsena porózus márványra,és a feketelassan beszivárog a fény alá
nem a felszínen marad –a kőzet erezetébenkeres magának otthont,mint egy sötét ér,ami a feledésbe torkollik
hiába súrolod,a mozdulat csak mélyebbreűzi a jelet –...

a bőr tudja,hogyan gyógyuljon
összehúzódikkő felett,vas felett,mintha feledni akarna,de aztánhagy egy heget —az emlékszáraz vonalát,egy régitörténet jelét
de a szó —soha nem érinti a bőrt,átvilágít rajta,mint egy vékony,törhetetlen fémszál,ami beléd fonódik,és nem enged el
ott marad,mint egy idegen szerv,ami mégis ...

ötven –egy szám, határvonal
huszonöt évig cipeltema régi évszázad súlyát,huszonötig tanultamaz új nyelvét
emlékek csempésze vagyokkét világ között
húsz évig egy eszme házában éltemvastag falak között,hangos zenévelminden reggel a bizonyosság egyenruháját vettem magamra –páncélt, mely elrejtette a bőrt
negyvenhét évesen ledöntöttem az ajtótkiléptem,...

fejembe szögezett csillagokkalbolyongtam a sötétben
egy madár volt bennem,szárnyai minden gondolatotminden érzéstösszefogtak, mint egy háló
ha nevettem,csak verdesett,ha sírni akartam,kirepült
szárnyai tüzet vittek magukkal,és elégtek a vérvörös holdon
de a hamuból fény született,és rám hullott vissza
hogy hordozzama sötétséget,míg bennem fény fakad

...

a mechanizmus elhallgatott,a ritmus, ami az életem volt, megbotlott
évek óta előszörhallom a saját, igazi lélegzetem hangját
a páncél – lehull a maszk – lecsúszik
egy súly, amiről már nem is tudtam, hogy viselem
az élet levegője az arcomon –elfeledett simogatás, a bőr emlékezete
és látom a szemeda kéket, amit ismertem, mielőtt a szürke lencsék...

még sok fényrevolt szükség,hogy a hajnalvégül áttörjön
de énnem ismertem ela vereséget
láttam,mennyirejtett ezüstlapula törmelék alatt
láttam,mennyi versköveihevernekszétszórva
láttam,mennyi arcotkell felednem –
ahogy a mohákelnyelik lassana kövek emlékét,és a romokbólcsend nő ki

(2024)

üvegbúrát építeszmagad köré,bent meleg van, mozdulatlanság,a hang, amit hallasz,a saját visszhangod
a külvilág némafilm, veszély nélkül
ugyanazt a levegőt szívod,ugyanazok a gondolatokzúgnak, mint fáradt legyek
a kényelem kalitkává lesz,az ablak fal,az átlátszóság börtön
aztán jön a kő –mindig jön
egy szó, egy igazság,egy hajszálvékony repedés,az üveg...