a címkéző gépsor
2025.12.09
a depó mélyén sápadt fény remeg,
s azt mondják gyógyítanak,
de csak raktárosok ők,
akik a lelket ládákba pakolják,
a futószalag zúgása tompa ítélet
és körbejár a pecsét:
„hibás”
„áldozat"
nem kérdeznek,
nem ásnak a múlt alá,
csak a homlokodra nyomják a jelet,
mint régi időkben az útonállókra a bélyeget:
"nárcisztikus"
"mérgező"
"pszichopata"
és körbejár a pecsét:
„hibás”
„áldozat”
te is veszel belőle,
mint aki vásárban járt,
és hazaviszi a sok színes címkét,
hogy ráragassza mindenkire,
aki nem tartotta őt elég melegen
ez az önigazolás piaca,
ahol a vakságot hívják önvédelemnek,
a felejtést megkönnyebbülésnek
lassan beléd ivódik az új,
hajnali ima:
„ő a beteg – én vagyok a fény”
és mész tovább,
az úton,
a zsebedben zizegő papírok
mind újabb szentenciák;
minden érintés diagnózis,
minden súrlódás bántalmazás
levágod a végtagokat,
mert azt mondták, hogy üszkösek,
pedig csak zsibbadtak voltak,
de a facebook-sebész úgy szólt: "vágj!"
és te hittél a felkent hangnak
a műtő csöndje most köréd zárul,
a fény hideg,
a padló hideg
és utoljára körbejár a pecsét:
„hibás”
de már nincs kéz,
amire rányomhatnád
maradtál te,
a steril csönd,
és a bizonyosságod,
amit nincs ki ellenőrizzen
(2025)
