a feledés algoritmusa
2025.11.01
egykor a pillanatok
fiókokban haltak meg –
lassan sárgultak meg,
mint a fényképek
most lejárati dátumuk van:
huszonnégy óra –
kicsi, digitális isten,
stopperrel a kézben
nézem, ahogy történetek
csorognak el
az idő résein át:
egy csésze kávé,
egy naplemente,
egy nevetés –
kicsi, néma sikolyok,
melyek azt suttogják:
„léteztem”
hullámok, melyek
a képernyő partján
törnek meg
és enyésznek el
végighúzom ujjam
az üvegen –
mint egy látogató
lebontás alatti
múzeumokban
érzem közös
szorongásukat,
a félelmet –
ha nem látnak,
nem is létezünk
aztán a kép
kitörlődik –
az „itt és most”
máris múlt
digitális ravatalok –
taps és temetés
egyetlen mozdulatban,
gyertyák nélkül
elmondott imák
minden pillanatért,
amely csak addig él,
amíg újra nem töltik
(2025)
