a hordalék alatt
2025.12.01
már nem a sodrás zúgása,
nem a fehéren szakadó hab —
az csak a kezdet volt:
a víz nyers izma,
ahogy két kő egymásnak csapódik
a zuhatag vak erőterében
aztán jött a barnára dagadt ár,
a víz nem tükrözött semmit,
csak temetett,
iszap és uszadék között
tapogattuk ki egymást
a meder feszült szívdobbanásában,
túléltük, ami eltakart
most a felszín sima,
csöndes,
de a mélyben nem áll meg semmi
odalent, ahol nincs látvány,
a kövek már nem sebeznek,
kavicsokká kopott egymás-múltjaink
szelíd íve,
a külön-külön hordott élek
végre illeszkednek
most már csak az áramlás dolgozik,
nem húz, nem sodor —
tart,
mint a vér, amelyik akkor is
visz,
ha nem figyelsz rá –
egy mozdulatlan biztonság,
amely meg sem rezdül,
mégis végigjárja
mindazt, ami él
(2025)
