a seb köré
2025.11.01
nem csillagokat
hódítottam,
csak egy sebet
próbáltam elrejteni
életem sötét
erőddé keményedett
köré –
fémből,
félelemből,
dühből
falakat emeltem,
hogy ne halljam
múltam sikolyát,
tornyokat,
hogy ne lássam
a fiút, aki voltam
de a fiú
benned jött –
nem ellenségként,
hanem mint
a mustafari láva,
amely megolvaszt
minden követ
nem akartál győzni,
csak maradtál,
és minden
repedni kezdett
most a falak
némán omlanak,
az évtizedek alatt
emelt erőd
izzó porrá hull,
a romokon át,
mint mélyből
feltörő tűz,
szakad fel a gyász –
mindennek
elfolytott alapja
mi marad belőlem most?
nem sith,
nem a visszatért
tábornok
csak egy ember –
bűneim pernyéjén
és te, aki
fölém hajolsz,
mint hajnal,
mely életet lehel
a kihűlt vulkánra
ha van igazság,
most először érzem:
nem a hatalomban,
nem a dühben,
hanem abban,
hogy nézel rám...
és még mindig
apádnak hívsz
(Apokrif egy messzi–messzi galaxisból)
(2025)
