adminisztrált kegyelem
2025.12.20
az asztal lapja
fénytelen sivatag,
olyan üres,
mint egy elhagyott templom
szentélye,
rajta a pecsétnyomó –
szentségtörő szerszám,
egy üres szív
fémbe öntött tömege,
amely mindig lefelé üt,
mindegy, mi fekszik alatta
itt nem imádkoznak,
itt nem is lélegeznek,
csak döntések zuhannak,
súlytalanul is összezúzva
mindent,
ami eleven
a falakon az elődök
olajba burkolt arca
úgy figyel,
mint eltemetett bírák,
akiknek szeme sarkára
rákövesedett
az irgalom tagadása
a palást alatt
nem szív dobban,
csak a hatalom
zakatol tompa,
száraz fogaskerekeivel
ők a törvény –
vagy annak
hiszik magukat,
az Ige ajkukon
már nem kenyér és bor,
csak szürke építőanyag,
amivel lassan befalazzák
a még élő,
lélegző szentélyeket
egyetlen aláírás,
ennyi az egész,
a papír nem jajdul fel,
amikor rásütik
a véglegességet
nem hallani a parókiákon
kiforduló bútorok
fájó csikorgását,
sem a gyerekek
összerezzenő csendjét,
akik nem értik,
miért lett ma élesebb,
kesernyésebb szaga
az Istennek
életek törnek meg
hangtalanul,
mint ostya porlanak szét
egy óvatlan nyelv alatt
a kiskirályok közben
hátradőlnek
fekete bársonyba csomagolt
önteltségükben,
és nézik,
hogyan rajzol át
minden szívet
a hatalom szögmérője
nem félnek,
még nem,
nem sejtik,
hogy a pecsétviasz mélyén
már lobog a rejtett tűz,
amelynek lángja
nem ismer irgalmat,
és amikor áttöri majd
a viasz bőrét,
nemcsak a döntéseiket
égeti fel,
hanem mindazt, amit valaha
hatalomnak mertek nevezni
(2025)
