Alkonyi elégia
2025.11.01
Lankad a bús Nap, vérvörös árban sírja felé tart.
Mégis az est csodaszép, csendes ölébe bezár.
Lágy ma a szél, egy gyors, kicsi szellő, lenge a szárnya.
Nem csoda, szárnyra ha kél; suttog a szélben a szó.
Halkul a táj már, s dombokon ül meg a bús lila fátyol.
És ez a este beszél: száll ma feléd ez a szív.
(2025)
Jegyzet:
A minap találtam meg egy 13 évesen írt versemet, és adtam magamnak egy kihívást: a kamaszkori, szabálytalan hexameterekből faragjunk egy tankönyvi pontosságú, disztichonokban írt elégiát! (Disztichonban írni magyar nyelven a legnehezebb költői feladatok egyike.)
A 13 évesen írt vers:
Hexameterek
Megy le a bús Nap, vérzuhatagban megveti sírját.
Nézd, de az este ma szép és nagyszerü,
Boldog a szél, egy gyors, kicsi szellő,
Nem csoda; ő is im őreá gondol.
És a szemérmetlen, vén szilvafa? Ő is irígy rá.
És az a fecske is így csacsog énvelem: messze, hiányzol!
A címet látva először elnevettem magam, aztán a verset elolvasva megdöbbentem. A 13 éves énem ambíciója nem semmi: a hat sorból kettő (az első és a hatodik) szabályos, klasszikus hexameter, a második és harmadik sor pedig a daktilikus lüktetést viszi tovább, csak éppen négy verslábból áll mindkettő, még kettő kellett volna a hexameterhez. A negyedik és az ötödik sor áll a legtávolabb a hexametertől; mindkettőben vannak a hexametertől idegen verslábak. A képekben pedig a megdöbbentően érett látomások („vérzuhatag”), valamint a gyermeki naivitás és közvetlenség („csacsogó fecske”) keverednek.
Újraírtam a verset: a formát letisztítottam és egységessé tettem, a hat sort három strófába osztottam, minden strófa egy elégikus disztichon. Az első sort – pedig az teljesen szabàlyos hexameter – az eredeti kép megtartásával átírtam még képszerűbbre, de visszafogottabbra. A két utolsó sor helyett teljesen új strófát írtam. A nyers érzelmeket, a megszemélyesítéseket, a kissé esetleges, különálló, gyermeteg képeket (a "szemérmetlen, vén szilvafa", a "csacsogó fecske") felváltotta egy visszafogottabb hang és egy egységes, melankolikus tájkép. A közvetlen vallomást pedig egy elemeltebb költői képpé alakítottam.
A legjobb szabadverseket általában azok írják, akik tökéletesen ismerik a szabályokat, és tudatosan lépnek ki azokból, nem pedig azok, akik soha nem is tanulták meg őket. Picasso bármikor festett volna egy tökéletes portrét, de a kubizmust választotta, mert a mondanivalójához arra a formanyelvre volt szüksége.
Hasonlóképpen én is ritkán írok már kötöttebb versformában. Nem azért, mert nem tudnék, hanem mert azt szeretném, ha a belső, gondolati ritmus és a logikai iv szervezné a verset, nem pedig egy külső, kötött séma. Nem a mondanivalót rendelem alá a formának, hanem a formát a mondanivalónak.
Mindenesetre néha jó egy kicsit visszatérni a kezdetekhez, és megmutatni, hogy a vers minden formájában otthon vagyunk.
