éjszakai műszak
2025.11.01
visszatértem
a szűrt levegő hangjához,
a semmi szagához,
mely égeti az orrlyukakat
újra felvettem a köpenyt –
második, üres bőrt
a test emlékszik a mozdulatokra
a kéz megtalálja a gombot
a szem a képernyőt
minden ugyanaz
csak én vagyok idegen
a helyen, ahol a hiányomnak
nem volt súlya
s most újra én vagyok
a hiányzó alkatrész
*
a kantinban kereslek
az arcok között –
egy állandót
egy körvonalat
minden csörömpölő tálca
dobbanás a szívemben
nem szokást keresek
hanem bizonyítékot
hogy az élet még létezik
ebben a fémből, műanyagból
és szabályokból álló díszletben
*
még nem látlak – és félek
nem a zajtól
nem a munkától
hanem attól, hogy elmentél
vagy attól, hogy itt vagy mégis
és újra meg kell nyomnom
a start gombot
vajon lélegezhet itt
bármi emberi nélküled?
*
ott vagy
ugyanannál az asztalnál
de köztünk biztonsági üveg
a szavak, melyek még meg sem születtek
kő-súlyúak
és olyan bizonytalanok,
mint egy madár,
amely fél felszállni
ismeretlen égre
tekintetünk találkozik
újra
a tálcák és félbehagyott ételek felett –
pillanatnyi hidak
épülnek és omlanak –
a zaj körülöttünk;
tökéletes alibi,
hogy ne szóljunk semmit
és újra félek:
hogy amit nem mondunk ki,
kitörli az idő,
mint párás üvegen
a tétova vonalat
*
tágas folyosókon járunk
vak tapintással olvassuk
a hiány körvonalát
körülöttünk milliónyi rendezett szó
történetek kezdettel, középpel, véggel
csak a miénk marad üres lap
levél, melyet senki sem ír meg
a fény kialszik a falon
hamarosan mi magunk is archívummá válunk –
két zárt kötet egymás mellett a polcon
tele mindazzal,
ami sosem lesz kimondva
(2025)
