elrendelve
2025.10.31
néha a gyermekeimet
nézem,
ahogy alszanak –
az arcuk csendes,
a történetek nélkül,
melyek majd
rájuk íródnak
és arra gondolok:
talán valahonnan
fentről
egy ilyen tekintet
néz minket is
látja az összes utat,
amit bejártunk –
az izzadtságot,
a tüzet,
a sietséget
a páncélokat,
amiket viseltünk,
a csatákat,
amiket megvívtunk
zászlókért,
melyek már
porrá lettek
és tudja
a kezdetektől,
hová fogunk
megérkezni –
nem aranyvárosba,
hanem egy
csendes szobába,
a nap végén,
számolva
a repedéseket
a mennyezeten
de a Gyermek,
aki lát minket,
bizonyosan
megsajnál:
ennyi indulás,
ennyi szenvedély,
ennyi küzdelem –
egy előre megírt
végkifejletért
(2025)
