Észak felé
2025.11.01
néhanapján
töredékekből vagyok,
a törött képmásom
szétfolyik
ezer képernyőn
a gyár fehér zaja
csörgedezik
az ereimben,
és régi hangok,
akár árnyékok,
még mindig
kérdéseket suttognak
utánam
aztán megmozdul
bennem
a visszatérés ösztöne,
a lábam emlékszik
az útra,
még ha az elmém
eltéved is
a mellékutcákban
minden lépés
egy darabot tép le
a hazugságból,
és közelebb visz
a térkép egyetlen
igaz pontjához
kinyitom az ajtót
a csend beárad
nem kell szó:
a jelenléted
meleg légáramlatként
sodor át rajtam,
kitisztítja tüdőmből
a nap porát
kenyeret szelsz,
a kés érintése
a deszkán
újraalkotja a világot
mögöttem minden út —
a városok fényei,
az elhagyott állomások,
a küzdelmek,
melyekről azt hittem,
hogy az enyémek —
mind ide futnak össze,
ebbe a csendes,
aranyló fénybe
te vagy az én Északom
az egyetlen
állandó irány,
a kicsorbult iránytű,
amely mindig
egyenest mutat,
amelyhez mindig
visszatalálok
(2025)
