fehérre vakolt éjszaka
2026.02.26
(töredékek a kihunyt szentség után)
i. a homlokzat
a tornyok tűhegyre fent ujjak,
az égre böknek,
de csak saját magasságukra
mutatnak
a falak fehérek,
mint amikor valamit
túl sokszor meszelnek le,
mert félnek attól,
ami alatta van,
a rétegek csak nőnek,
mint egy hízó hallgatás
vasárnap kinyitják a kaput,
hogy távozhasson
a benti levegő,
a kényszerített áhítat
savanyú párája,
amelybe beleragadt
a kimondatlan igazság
dohos gőze
*
ii. a hivatal természete
az esperesi szobák mélyén
megbolondulnak a törvények,
a tárgyak a szekrények
zárt ajtajai felé zuhannak,
mintha vissza akarnák
magukat tenni
a saját helyükre
a kiskirály ott ül,
arcán a bürokrácia
önelégült maszkja,
amelyet annyira régóta visel,
hogy már nem is lehet tudni,
van-e alatta arcvonás
kezében a pecsétnyomó
ítéleteket gyárt,
magától is képes lecsapni,
ha egy aktát
túl közel tesznek hozzá —
a vas önkéntelen reflexe,
amikor megérzi a félelmet
itt a teológia
álcázott rendelkezés,
az Ige forgalmazási jog,
a kegyelem
engedélyezett kivétel,
a bűn pedig
a rendszerkritika
egyházi megfelelője,
amelyet azonnal
jelenteni kell
a megfelelő csatornán
*
iii. a pásztorok csendje
őket is látni,
a kisebbeket,
akik nem trónon ülnek,
csak a szószék
magányos magaslatán
a családjuk túsz
ott állnak a parókiák
huzatos folyosóin,
kezükben a felmondás
vagy az áthelyezés —
papírok,
amelyek ítéletté dermedtek,
és nincs fellebbezés
nézik a gyerekeiket
hogyan mondod el
egy hatévesnek,
hogy Isten nem költözik,
csak apa lett útban?
a lelkekben lassan
kihűl a parázs –
hamu lesz belőle,
szürke engedelmesség,
vagy lázadásba forduló,
néma fekély
*
iv. liturgia
mikor énekelnek,
a hang nem ér fel,
visszaverődik
a mennyezet kazettáiról,
mint egy döglött madár
a szószék magas,
a lélek alacsony
a palástosok mosolyognak,
de a szájuk sarka
néha ugrik egyet,
mintha valaki
láthatatlan kézzel
feljebb vagy lejjebb
húzná a vonalat,
attól függően,
épp ki kinek az embere
Júdás nem csókol,
Júdás papírt fénymásol,
majd hibásan három példányban
hoz vissza mindent,
de valahogy mégis
ő kapja a dicséretet
a precíz munkáért
*
v. záróimádság
a falakon túl,
ahol az eső
lemossa a járdát,
és nincsenek akták,
pecsétek,
császári tekintetek,
talán ott van Ő
akit bent hirdetnek,
de Ő az elcsúszott
árnyékokkal jár,
és a kivert kutyákkal
virraszt
nézi
a fehérre vakolt éjszakát,
és hallgat
ez a csend nem üres –
valami zizeg benne,
mintha a falak mögötti csövek
visszafelé folyatnák a vizet,
készülve valamire,
ami már elkezdődött,
de még senki sem tudja
megnevezni
a trónok kattognak,
mint egy óra,
amely húsz perce lejárt,
és most próbál rájönni,
miért is jár még mindig
a kövek pedig,
amiket az építők elvetettek,
most egymásra dőlnek
egyetlen hosszú árnyékká,
amely alatt végre
minden hatalom
elveszíti a nevét
(2026)
