felemelt rothadás
2025.11.18
ez már nem hazugság,
nincs mit elfednie,
ez a tiszta zaj –
a semmi digitális görcse
ez az agytörzs pokla;
értelem nélküli szavak,
arcok, amik ránganak,
hang nélküli sikolyok –
egy digitális dögkút,
ahol a rothadást ünneplik
a vak isten
elégedett;
a szemétnek van
a legerősebb szaga –
a bárgyú vigyornak,
a röhögésnek,
az ürességnek
ez a tökéletes termék –
azonnal fogyasztható,
és nem jelent semmit
egy másodpercnyi reflex,
amit a vak isten
arannyá vált
látom a tömeget, ahogy eszi,
azt hiszik, ez az élet,
ez a valóság
összetévesztik a lázat
a melegséggel,
hiszik, hogy
a súly felesleges,
amíg van elég zaj,
ami betölti a teret
vannak, akik csak nézik,
mint távoli tüzet a hóban –
önigazolásra vágynak,
de a tekintet is etet,
a nézés is egy rög arany
a vak isten szemeiben
a piac imádja;
nem kér gondolatot,
rátapad az agyra,
mint a nyirkos penész,
aminek nincs súlya –
egy olcsó refrén,
egy tüske az emlékezetben
könnyebb megjegyezni,
mint egy súlyos igazságot;
hónapok múlva is
ugyanazon a zörejen vihognak
az én világom a kőre épül,
amelynek súlya van,
a dolgokra, amiknek idejük van:
a vér lassú melegére,
a testre, ami emlékezik,
a fagyos hajnal illatára
hadd éljenek jól az üres villanásból,
hadd építsenek birodalmat a semmire,
mi maradunk a kőnél
ők meg a görcs végén,
amikor a képernyő elsötétül,
és az egyetlen dolog, ami visszanéz,
egy üres arc a hideg üvegen –
az önmagát bámuló semmi
(2025)
