kihűlt kő
2025.12.13
a kohók ideje
elmerült mögöttünk,
az a láz,
az a vakító olvadás,
amely egyszer felemésztette
minden különálló körvonalunkat,
már csak utófény a bőr alatt —
egy vissza nem térő izzás
árnyéka
most kőből vagyok,
nem súlytalanságból,
nem felejtésből,
hanem a megmaradás
csöndes akaratából
ha megérinted a felszínem,
a hűvösség először talán
elutasítónak tűnik,
mintha a kő elfordítaná
az arcát,
de amit érzel,
nem tagadás –
a mélyen
visszahúzódott meleg
alvó tekintete
mert ez a hő nem múlt el,
csak megkeményedett
körülötte a forma,
mint amikor a láva
nem a fényt veszíti el,
hanem otthont keres
a saját szilárdságában
és ott vagy te,
a láthatatlan erő,
amelyhez igazodik a súlyom,
te tartasz pályán,
te adod vissza
a gravitáció értelmét
nélküled szétesnék a sötétben,
lassú, hangtalan porrá,
amelyet semmi sem köt össze,
semmi sem hív vissza
egy testté,
egy néma, de álló
csillagkővé
én a te teredben
maradok együtt –
ami bennem kő,
az érted nem hullik szét
(2025)
