névtelen eső
2025.10.31
az eső nem tudja,
hogyan álljon el –
mint egy emlék,
mely nem tud feledni
hangja elnyeli a várost,
elmos minden zajt,
mintha a világ is
vele hallgatna
az utcai lámpák
lassan vérző sebek az aszfalton,
az üvegen túli világ
elmosott vízfestmény –
színei fakók,
mint a múlt emlékezete
minden csepp
a város könnye,
arcnélkúli gyásza
talán az enyém
mit gyászolunk
ennyire vigasztalhatatlanul?
az elveszett nyarat?
a ki nem mondott szavakat?
vagy önmagunkat,
akik minden nap
egy kicsit elhasználódunk
távolságban,
várakozásban?
az ablaknál állok –
már nem vagyok szemlélő
nedvessége átitatja
a lélek falait,
arcom az üvegen
eggyé válik a lefolyó vízzel
és ami az övé volt,
most az enyém is:
egy el nem álló,
névtelen eső
mintha ő mondaná ki végül
helyettem mindazt,
amit én nem tudtam
(2025)
