nyolc év kékje
2025.12.09
még vizes a hajad,
apró csillámló csatornák
futnak benne,
mintha az imént hagytad volna el
egy titkos forrás partját,
a kék pólóban úgy ülsz,
mintha a szín maga terítene rád
valami lassan mélyülő nyugalmat,
amelyben a gyermekség
és a növekedés
egy ideig még
békésen egymásba olvad
nyolc év
az életkor, amikor a világ
először kezd el
finoman fényleni belülről,
mint egy kagyló,
amely lassan megmutatja
a rejtett gyöngyházát
a szemed kékje
nem egyszerű tekintet,
hanem egy tenger,
amely még nem tudja,
milyen partokat mos majd,
de már mélyül, hangtalanul,
mint egy hullám,
amelyet még csak
a szél emléke érintett
van benne tisztaság,
van benne éles megértés,
és valami áttetsző kérdezés,
amely nem kíván választ,
csak helyet a csendnek
a kanapén ülsz,
féloldalasan,
a délután fényében,
amely úgy simul köréd,
mintha a szoba
a saját ritmusodra
hangolódna,
a levegő szelíd árnyékai
mintha kísérnének,
lassan, hangtalanul,
mint a vízfelszínen úszó falevelek,
én pedig csak nézlek
a bőrödön ott a napok
vékony rétege,
az érintések, játékok,
mozdulatok
minden elhaló visszhangja,
és ott dereng már
valami új is –
valami finoman
formálódó holnap,
oly csendesen,
ahogy egy lótusz
lélegzetvételnyi idő alatt
kinyílik
te vagy egyszerre
az ébredő csend
és az induló vihar,
a kisfiam,
aki már nemcsak lát,
hanem tükröz is –
felém, magába, a világ felé,
mint egy kis tó, amelyben
először jelennek meg
a mélység első árnyai
és amíg így nézel rám,
ezzel a tiszta,
simogató kékkel,
melyben semmi sem siet,
tudom, hogy minden
a helyére esik
mert abban a kékben
nemcsak a jelen fér el,
hanem az is,
ami még csak készülődő fény,
és amit nem lehet kimondani –
csak elfogadni,
mint egy lassan
felmelegedő hajnalt
(2025)
