rituálé
2025.11.01
fényképet emelnek,
mint áldozatot
a vak istennek –
az arc ragyog,
a bor villan
a kristályban,
a nap szétfolyik
a horizonton
a pillanat üvegből van,
súlytalan, áttetsző,
de minden szem rátapad,
mint rovar a mézre
és elkezdődik az ének –
áldások a semmibe,
könnyű szavak,
mint hamu a szélben
a dicséret körbeér,
visszhang a visszhangban,
tükör a tükörben –
mindenki a másik fényét táplálja,
amíg ki nem alszik a sajátja
mert ez a zaj
nem a szeretet hangja –
a vak isten litániája,
a láthatóság imádsága
az igazi ünnep
nem fénylik;
kőből van,
súlya van,
benne a düh és a csönd,
a közös kenyér,
a hajnal porízű fénye
nem kér visszhangot,
nem vár tapsot –
elég neki
a saját csendje
(2025)
