Sestina – Fény és kő
2025.11.18
Az üres utcán elmozdul a fény,
minden ház hallgatag, nehéz kő,
csak az órán mozdul lassan az idő,
a zajból születik megint a csend,
s amit kimondanék — nincs rá szó,
ilyen a város: mozdulatlan élet.
Furcsa mégis: ez a törékeny élet,
repedést keres, hogy átférjen a fény,
hogy nyomot hagyjon, akár egy titkos szó,
az örökös közönybe vájt kövön.
De minden hang visszahull a csendbe,
mire felfognád — elsiklik az idő.
Emlékszem egy zajosabb időre,
mikor páncélom volt az egész élet,
vagy a szívben megbúvó súlyos csend,
s az igazság egy villanó fény.
Azt hittem: szívem megkeményedett kő,
de elég a világnak egyetlen szó.
De az az egy, kimondatlan szó,
visszavétetett, elmosta az idő,
s maradt csupán a türelmes kő,
és benne parányi, makacs élet,
a takarékos, de tiszta fény,
amit körbezár a végtelen csend.
Most itt ülök ebben a sűrű csendben,
keresve újra azt az elveszett szót,
míg ablakomon átsiklik a fény.
Arcomon lassan végigfolyik az idő,
és tudom, milyen törékeny az élet;
csak pillanatnyi virágzás a kövön.
A végén mi marad? Egy megtört kő,
körülötte a rendíthetetlen csend,
se jel, se visszhang — elnémult az élet,
már nincsen bennünk egyetlen szó,
mert megszűnt minden, megállt az idő,
s kihuny az utolsó, remegő fény.
Fény és kő sodrában áll az idő,
a csendből éled újra minden szó,
s abból születik újra az élet.
