szilícium-golgota
2026.01.18
(töredékek egy online rekviemből)
"Ezekkel a töredékekkel dúcoltam alá romjaimat" – T. S. Eliot: The Waste Land (a szerző fordítása)
i. a holt képernyők temetése
képernyő-hamu hullik ránk,
nem november,
a késő ősz csak egy háttérkép,
túl sok a zaj,
a fák dérrel írt betűkké fagynak
az utcán az arcok olvadt üveg,
mindegyik a saját
végtelen tekercsét imádja,
ahol filter-arcú szentek
prédikálnak a tökéletes életről,
és mi isszuk a szavakat,
mint szomjazó
a száraz Jordán partján
egy hang a fülemben
(vagy a podcast?):
„Tízparancsolat a növekedéshez”,
de a hegy füstje helyett
csak a ventilátor zúg
azt mondtad, várjak a chaten,
három pont pulzál lassan,
mint egy elakadt szív,
a várakozás
hideg, kék fény
*
ii. partijáték az akarat ellen
a kávézókban ülünk,
kitömött emberek,
kanalainkkal mérjük az időt,
és beszélünk,
de a szavak
már csak a levegő csomagolása
„láttad a sorozatot?”
„az algoritmus mit dobott?”
„küldtem egy mémet”
és a nevetésünk,
mint a konzerv-kacaj
a sitcomok alatt,
automatikus-üres
aznap este a buliban,
valaki a hallelujah-t énekli
a karaoke-gépen,
de a hangja fals,
és a szent már csak profán
a sarokban egy lány
sírt a telefonjába,
az arca maszkká dermedt a vakutól,
„csak egy kép, drágám, csak egy emlék”
de az emlék már nem a miénk,
hanem a felhőé
a futár-hátizsák,
mint mánnával telt zsák,
hozza az ételt,
amit nem főztünk,
a tárgyakat,
amikre nem vágytunk,
öröm-kattintás,
másnapi bűntudat
az üvegfalú irodákban
vagy ablaktalan koporsókban
dolgozunk,
várjuk a mátrix-feltámadást,
de csak az excel prédikál
a számok növekedéséről
*
iii. a tűz-prédikáció (2.0)
a testünk
két idegen kontinens,
közöttünk a matrac
áthidalhatatlan óceán
az érintés helyett
piktogramot küldünk,
egy sárga arcot,
egy szívet, egy lángot
(a vágy is csak egy ikon lett)
azt mondtad: „szeretlek”,
de a wifi akadozott,
és a „szeret–” után
csak a pufferelés hangja maradt
kapcsolódási hiba
és káin bélyege
az olvasott-pipa a kék üzenetablakban,
a válasz nélküli látomás –
tudom, hogy láttad,
tudom, hogy hallasz,
de a csended
digitális verem
*
iv. amit a glitch mondott
a város, mint egy rothadó áramkör,
a fényreklámok rövidzárlata,
nincs itt víz,
csak a hirdetések szénsavas ígérete
nincs itt hang,
csak a szomszéd streaming-háborúja
átszűrődve a vékony falon
ez a mi áldozatunk –
a figyelem felaprózása
az érdektelenség oltárán
az éterbe kiáltunk
posztokat, story-kat, segélykérést,
de csak a visszhang felel
egy 404-es hibakóddal
Isten nem található
és látom a végítéletet –
nem lovasok jönnek,
hanem a szerverleállás
a nagy sötétség,
amikor minden képernyő
egyszerre alszik ki,
és mi ott állunk majd
egymással szemben,
fegyvertelenül,
arc nélkül,
idegenként,
a való világ
hideg neonfényében
várjuk az esőt,
de az égbolt
egy halott monitor,
és a felhők
csak pixelek,
amik nem töltenek be
*
epilógus
amikor a fény végül kihunyt,
a zaj is megállt,
a testekből kiszivárgott az adat,
a hálózat porrá lett,
mint templom,
amit elhagytak az imák
és valahol,
egy törött eszköz memóriájában
ott maradt egy szó:
„Kezdet”
és talán
valaki újra kimondja
az első igét:
"Legyen"
(2026)
