utolsó lélegzet
2025.10.31
a mechanizmus
elhallgatott,
a páncél – lehull
egy súly,
az élet levegője
és látom a szemed
te nem eszme vagy,
várost építettem
egy csupasz arc
a ritmus,
ami az életem volt,
megbotlott
évek óta először
hallom a saját,
igazi lélegzetem
hangját
a páncél – lehull
a maszk – lecsúszik
egy súly,
amiről már
nem is tudtam,
hogy viselem
az élet levegője
az arcomon –
elfeledett simogatás,
a bőr emlékezete
és látom a szemed
a kéket, amit ismertem,
mielőtt a szürke lencsék
rámfagytak
te nem eszme vagy,
nem ígéret –
az egyetlen valóság,
ami megmaradt
várost építettem
dogmákból,
félelemből, rendből,
és a legvégén mi marad?
egy csupasz arc
egy tekintet,
és egy utolsó, saját
lélegzetvétel
(2024)
