Az üres utcán elmozdul a fény,minden ház hallgatag, nehéz kő,csak az órán mozdul lassan az idő,a zajból születik megint a csend,s amit kimondanék — nincs rá szó,ilyen a város: mozdulatlan élet.
Furcsa mégis: ez a törékeny élet,repedést keres, hogy átférjen a fény,hogy nyomot hagyjon, akár egy titkos szó,az örökös közönybe vájt kövön....
Vérben virágzik fanyar almafám,ágain a múlt ringat egy régi emléket.Termése keserűbb, mint maga az élet.
Gyökere mélyre nyúl, szívemig ér talán,s minden évben feltár egy elásott emléket.Vérben virágzik fanyar almafám.
Fényét a nap hűvösen szórja rám,nem ad enyhet, nem ad édes emléket.Termése keserűbb, mint maga az élet.
Gyermekeim játszanak alatta...
(2025)
csillagot őrzött jobbom,bal kéz földnek a kincsét
elhagy a földi kenyér — s fényre kitárul az ég
(2025)
(A vers – bár ránézésre a modern, minimalista szabadversek formai esztétikáját idézi, valójában egy klasszikus disztichon)
Lankad a bús Nap, vérvörös árban sírja felé tart.Mégis az est csodaszép, csendes ölébe bezár.
Lágy ma a szél, egy gyors, kicsi szellő, lenge a szárnya.Nem csoda, szárnyra ha kél; suttog a szélben a szó.
Halkul a táj már, s dombokon ül meg a bús lila fátyol.És ez a este beszél: száll ma feléd ez a szív....