Radnóti Miklós emlékezete
a huszadik század nagy zaja volt,csizmák ritmusa, parancsok visszhangja,az utcák falat építettek a félelemből,a homlokzat mögött sötét, ásító gödör
a zaj azt mondta: az ember anyag;egy szám, egy test, amit el lehet mozdítani
s jött a sár, a tarkólövés –a valóság, ahogy csontig vetkőztet
de volt, aki a zajban...
egykor csillag voltam –tág, forró test,tele gázokkal, ígéretekkel, zajjal –a fényem hazudott, mégis hittem neki
aztán az összeomlás –a belső tűz önmagába harapott,a tér, a levegő, a vágy –mind összeroppant a súly alatt
az ideológia kővé lett,a kőből sűrűség,a sűrűségből hallgatás
most ez vagyok –neutroncsillag
ami voltamökölnyivé zsugorodott,egy szív, ...
délben a fény nem kérdez –merőleges, mint egy végső ítélet
eltörli a város sarkait,csak beton és forróság marad
e tekintet alatt leplezetlen vagyok:apró állat egy üres téren,fal nélkül, fa nélkül, hazugság nélkül,ami mögé bújhatnék
így hát magamba
fordulok
az egyetlen menedék az árnyék,amit testem vet –sötét vonal a földön